Helytörténet

Az ember megtelepedésének legkorábbi nyoma a Táncsics Mihály utca 8. szám alatt megtalált késő paleolitikus átmeneti vadásztelepülés.

A terület rézkori (Kr. e. 2500–1900) népességét a Köves-patak dunai torkolatánál talált zsugorított csontvázas sír, és a mellette talált kőszerszám jelzi. A késő bronzkor emléke az Árpádvár III. jelű lelőhelyen talált földvár, amely a Lukács-árok és a Rám-szakadék között helyezkedik el.

Dömös területén a Köves-patak és a Malom-patak torkolatánál, valamint a Tófenék-dűlőben találták meg a régészek a Római Birodalom északi határait őrző limes maradványait.

1985-ben Dömös központjában, a Szent István utca és a „Templom-köz” találkozásánál, a régi iskolaudvar sarkában késő római téglaégető kemence maradványai kerültek elő.

A Római Birodalom bukását követő viharos évszázadok nyomai is megtalálhatók Dömös földjében. 1972-ben például a 8. századi későavar birodalom népességének sírjaira bukkantak az általános iskola udvarán.

Dömös neve 1079-ben bukkan fel először Szent László királyunk (1077–1095) egyik oklevelében. Ugyanis a király 1079 és 1080 fordulóján itteni udvarházában tartózkodott, és Buden comes (ispán) kérésére adományozó-hozzájáruló oklevelet állított ki, amelyben az a veszprémi káptalanra hagyományozta paloznaki birtokát. Ebben szerepel először a település neve Dimis („… in curia Dimisiensi…”) formában.

„De főként azt hozom minden ember tudomására, hogy a király ebben az ügyben szabad rendelkezést engedélyezett nekem a dömösi kúriában, amikor télidőben a németek megsemmisítésére készült.”

Mit jelent, honnan származik falunk neve?

Dömös 19. század végi tudós plébánosa, Nedeczky Gáspár szerint falunk neve görög eredetű.

Szabó Dénes nyelvész szerint a Dömös név személynévi eredetű, ami igen gyakori formája volt a helységnévadásnak. A dömösi prépostság adománylevelének (1138/1329) szövegében előfordul egy Dimus nevű szolga, sőt Demus, Dímisa alakban is előfordul ez a név.

De a település már korábban is létezett, erről tudósít a Kálti Márk-féle Képes Krónika:

A legkegyesebb Béla király, betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi birtokán, Demesen, mikor a trón összeomlott, súlyosan megsérült s gyógyíthatatlan betegségbe esett.

A király, I. Béla 1060 és 1063 között „ezer napig” uralkodott. 1063 szeptemberének elején itteni udvarházában érte a szerencsétlenség, egy, a Német Birodalom felől várható támadás elleni előkészületek során.

Szent Lászlónak nem volt fiú utóda, így unokaöccsei, Kálmán és Álmos herceg között kellett választania. Nehéz helyzetben volt, ugyanis egyikük sem volt minden tekintetben alkalmas a trónra. Álmos bátor, harcias ember volt, de befolyásolható, könnyelmű természete nem tette őt ideális királyjelöltté. Kálmán ellentéte volt testvérének: törékeny, púpos, de rendkívül művelt fő, egyben felszentelt püspök. A „Könyves” jelzőjű Kálmán külsőre alkalmatlannak tűnt az uralkodásra. Bár a mai közfelfogás szerint kiemelkedő uralkodóink közé tartozik, és az is volt, a korabeli vélekedés nem volt hízelgő rá nézve:

Jelentéktelen külsejű ember volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és hebegő.

Álmosnak viszont a magyar királyi trón kellett. Nem elégedett meg a neki adott (akkor visszafoglalt) Horvátország királyi trónjával, ahonnan hamarosan távoznia kellett. Álmos ettől kezdve többször szembekerült Kálmánnal, de a király többször is megbocsátott a lázadó testvérnek.

Álmos herceg egyik bűnbánó periódusában, 1107-ben, Dömösön prépostságot alapított 1107-ben Antiochiai Szent Margit tiszteletére, amit Lőrinc esztergomi érsek szentelt fel.

Egy idő után Kálmán király megelégelte Álmos herceg kiszámíthatatlan viselkedését, folytonos lázadozását, ezért nagyon keményen lépett fel: megvakította Álmos herceget, és annak fiát, Bélát.

A megvakított Álmos herceg 1125-ben újból megpróbálkozott a hatalom megszerzésével, de II. István király felszámolta a szervezkedést. Istvánnak halálakor nem volt fia, ezért másfél évi huzavona után Álmos megvakított, tehát uralkodásra alkalmatlanná tett fia került a magyar trónra II. Béla néven.

Az új király és felesége, Ilona, sajátjuknak érezvén az Álmos alapította dömösi prépostságot és káptalant, gazdag adományokkal látták el. Ezeket az 1138-ban kelt adománylevélben rögzítették. Az adományozás országos jelentőségű ünnep volt, hiszen ekkor itt tartózkodott Magyarország előkelőinek nagy része: Feliczián esztergomi érsek, püspökök (Pál győri, Péter veszprémi, Macharius pécsi, Macelin váci, Beszedi csanádi, Valter váradi), és világi urak sora, közöttük Fancsal nádor, Cronik fia György alországbíró, több vármegye ispánja.

A dömösi egyház jobban el volt látva, mint a székeskáptalanok, így a baljós körülmények között alapított és tragikus eseményeket látott dömösi egyház biztos jövő elé nézhetett.

Az 1138-ban kiállított, és 1329-ben megújított (átmásolt) dömösi adománylevél természetesen nem csupán helytörténeti jelentőségű okmány, hanem Árpád-kori történelmünk és nyelvünk egyik alapvető forrása. Az oklevél 95 falut, 1332 szolga nevét, régi mesterségneveket és egyéb földrajzi neveket (dűlők) is felsorol, így a magyar nyelv XII. századi állapotát is rögzíti.

A dömösi prépostság nemcsak mint egyházi és gazdasági központ, hanem mint művészi alkotás is jelentős volt. Ezt ma csak az 1989-ben átadott, restaurált altemplom és néhány kőfaragvány tanúsítja.

1971-ben dr. Gerevich László és dr. Sipeki Vilmos vezetésével módszeres ásatások kezdődtek, melyek mára tisztázták az egykori prépostság elrendezését, alaprajzát.

Megtalálták XI. századból származó, téglalap alakú királyi palota falmaradványait. Minden valószínűség szerint ez volt ama épület, ahol I. Béla és Szent László is tartózkodott. Bélára itt omolhatott rá a trónépítmény. Ezt az épületet a XII. század elején prépostságnak alakították át.

A palotához északnyugatról kapcsolódott a templom, amelynek egyes részei, így az altemplom is, szintén a XI. századból származtak, és azt építették tovább az igényeknek megfelelően. A templom kéttornyú épület volt, három hajóval, megnyújtott és emelt főszentéllyel, alatta altemplommal.

A hajdani prépostság körül két nagy és egy kisebb téglaégető kemence is előkerült teljesen ép, szinte használható állapotban. Az itt égetett lóhere alakú tetőcserép különös árnyékhatást eredményezett.

A tatárok a középkori Dömöst sem kímélték: 1242 februárjának elején törtek be a Dunántúlra. Előbb Óbudát égették fel, majd Esztergom felé vették tragédiákkal teli útjukat. Ekkor valószínűleg súlyosan megsérültek a dömösi egyház épületei, de hamarosan újjáépítették azokat.

A dömösi prépostok közül több is jelentős tisztséget töltött be a királyi udvarban. Fülöp, aki a Churlai nemzetségből származott, királynéi (Mária királyné, IV. Béla felesége), majd ifjabb királyi kancellár lett 1246 és 1257 között. Egyre magasabb egyházi méltóságokat töltött be: zágrábi püspök, majd 1262-től esztergomi érsek lett.

Utóda, Atyusz nembeli Sol, a kalocsai érsek öccse és királyi kápolnaispán, aki 1264-től töltötte be ezt a tisztséget.

Az 1138-ben kiállított adománylevél 1329. január 20-i megújítása is a dömösi prépostság szilárd helyzetét jelzi. Ekkor a váci püspökség királyt illető huszada, valamint az esztergomi érsekség tizedéből évenként fizetendő tíz kepe is a prépostságot illette.

1433-ban Zsigmond király elhatározta, hogy az oliventánusok Szent Szűzről elnevezett szerzetét meghonosítja Magyarországon is. Ez a rend a bencések szigorúbb ága, és 1321-ben alapította Szent Bernard. A szerzetesrend elfogadta a meghívást, hiszen ezzel módja nyílt arra, hogy Itálián túlra is kiterjessze működését. A rendnek egyelőre csak néhány tagja települt Dömösre, de első apátjuk, Filipponi atya nagy tiszteletet vívott ki magának, és 1441-es halála után sírja zarándokhely lett.

1446-augusztus 1-jétől IV. Jenő pápa az elhagyott prépostságot a pálos rend számára jelölte ki. Hunyadi János és az országtanács viszont a prépostságot kívánta visszaállítani, ezért mint kormányzó, a királyi kegyúri joggal élve Bothos István esztergomi kanonokot, országos főjegyzőt ültette a préposti székbe.

Végül olyan kompromisszum született, amely mindkét felet kielégítette, anélkül, hogy bárkinek is vesztesként kellett volna visszavonulni. A pápa elfogadta Hunyadi és a rendek kérését: Dömöst ismét prépostsággá alakította, annak élére Bothos Istvánt nevezte ki, azzal a megjegyzéssel, hogy a későbbi prépostok kinevezésére a magyar király jogosult.

1503-ban viszont VI. Sándor pápa már a nyitrai püspökséggel egyesítette a dömösi prépostságot. Ez a lépés jelzi, hogy a korábban fontos egyház elveszítette központi szerepét. Az utolsó prépost, báró Pollhaimb Bernát, Bécs püspöke lett. A dömösi préposti cím fennmaradt, a mindenkor nyitrai püspök viselte azt.

1526-ban, a tragikus végű és hatású mohácsi ütközet után a törökök szeptember közepén érkeztek a Dunakanyar vidékére, és pusztítottak mindent és mindenkit. Ekkor a prépostság épületei is pusztulásnak indultak, romba dőltek.

A középkori Dömös falu fekvése eltért a ma ismerttől. Nedeczky Gáspár így írt erről:

Dömös helyisége hajdan, a hagyomány szerint is azon parton feküdt, melyen a prépostság volt építve. Ezen helyet nem csak a szép fekvés, hanem a vízáradásoktól és záporok elözönlésétől ment, emelkedettebb part is a természet által jelölte ki.

A régészeti kutatások igazolták a hagyományt és egykori plébánosunk vélekedését: a középkori Dömös helye a mai Felsőfalu-dűlőben volt, és északkeleti irányba nyúlt el, tehát nem északnyugat-délkeleti fekvésű volt, mint ma. A falu középkori, 14. századi plébániatemplomának nyomai is előkerültek.

Lakosai között pékek, szakácsok, harangozók, ácsok éltek. Két malma is volt ugyanannyi molnárral.

1543 és 1544 folyamán a budai pasa és az esztergomi bég közös vállalkozásban elfoglalta a két fontos erősség között még magyar kézen fekvő, és az összeköttetést veszélyeztető Visegrádot, így összefüggővé vált a hódoltsági terület, és abba Dömös is belekerült.

A pusztulás mértékét legjobban az adóösszeírások érzékeltetik. 1494-ben Esztergom vármegyében 1322 jobbágyportát írtak össze, ez a szám 1553-ra leolvadt 142-re, és az évszázad végéig sem érte el a kétszázat (1577: 182, 1582: 164, 1593: 170 és fél porta).

Dömös az esztergomi szandzsák alá tartozott, ami a budai vilájet része volt. A szandzsák magába foglalt a régi vármegyei területeken kívül más részeket is. A törökök felmérték az elfoglalt területeket a gazdasági hasznosíthatóság szempontjából.

Az 1570. évi összeírás szerint:

Dimis falu (Nincs a defterben.)

Cseris (?) Mátyás; Cse János, fia András; Selem Jakab; Háni (?) Jakab, fia Imre; Lázár Duszlicsa, fia Albert; Tót Máté; Tót László; Tót István, fia János; Turincs Benedek; másik Tót István; Tót Ádám

házak száma: 5

a jövedelem:                           3300 akcse

kapu: 9                                   50

búza: 100 kejl             1200 penz

kevert: 100 kejl                       600 penz

erdő- és legelőhasználati adó: 180

méhkas-tized: 86

sertés adó: 30

gyümölcs tized: 204

öt kincstári rétről jövedelem: 500

bírságpénz, menyasszony- és hordóadó: 50

rossz malom, Ali birtokában: –

Az összeírásból nyerhető kép szomorú: kevés lakos, a 3300 akcsényi összjövedelem sem kiugróan magas. Éppen hogy létező falucska volt Dömös 1570 táján.

1662-ben egy határkijelölési irat jelzi, hogy Dömös létező falu. A dokumentum azt igyekezett eldönteni, hogy hol húzódott Dömös és Marót határa a 17. században.

1683 októberében Sobieski János – miután felmentette a töröktől szorongatott Bécset – vissza kívánta foglalni Esztergomot is. Előbb Párkányt foglalta el, majd a város ellen vonult seregével. Mivel a török őrség kilátástalannak érezte helyzetét, Szent Tamás falut szinte kardcsapás nélkül adta át. A felszabadító sereg vezére, Lotharingiai Károly, meglepetéstől tartva Dömös felé küldött egy lovashadosztályt, nehogy meglepetésszerű török támadásban legyen része a felszabadítóknak. Október 28-án a törökök elhagyták a várat, és hajókon Buda felé távoztak. De vidékünk csak 1686. szeptember 2-a után, Buda visszafoglalásával szabadult meg a hódítóktól.

Az 1696-os összeírása szerint „Dömös falu: a dömösi préposté. A bíróval együtt öt 1/4 telkes jobbágy lakja, kik a bíró leszámításával termékeny talajon összesen 48 pozsonyi mérő földet művelnek. Van 10 zsellér, kiknek csak kertjük van.”

Három évvel később csak látszólag kedvezőbb a kép: 20 jobbágy és zsellér (jobbágytelekkel nem rendelkező, általában szegény réteg) lakott Dömösön, állatállományuk 31 ökörből, 29 fejős tehénből, 15 harmadfű és 19 másodfű tinóból, 31 disznóból, 31 juhból és 17 méhkasból állt. Összeírtak még 229 kereszt búzát, 31 kereszt árpát, valamint 59 zab- és tönkölykeresztet.

Dömös – mint a korábbiakból is látható volt – többé nem nyerte vissza korábbi „rangját”, hírét, „mindössze” egy kis falu volt a sok között, de a század folyamán végzett népesség-összeírások és az első – modern értelemben vett – népszámlálás lassú, de biztató fejlődést tár elénk. Az 1784 és 1787 közötti első népszámlálás szerint 784 lakója volt a falunak, ebből 8 távol volt, míg 14 ember „idegen” azaz más falubeli, esetleg országbeli volt, akik 124 házban éltek, és 166 családot alkottak. 381 nő és 161 házas, valamint 234 nőtlen férfi élt itt.

Dömös 19. századi története nem sokban különbözött más kis falvakéitól: gyakorta estek súrlódások az uradalom és a falu lakói között, mivel túlzottnak találták a terheket, a kirótt szolgáltatásokat. A tragédiák sem kerülték el falunkat: tűzvész, árvíz járványok tették próbára a nép tűrőképességét. Szerencsére hadműveletek már nem folytak errefelé: a napóleoni háborúknak „csak” gazdasági terheit érezte Esztergom vármegye és benne Dömös.

1815-ben könyörgő levelet írtak a falu elöljárói az újonnan elrendelt favágás és fahordás alóli felmentés ügyében a vármegyének. Az szerette volna ezt az ügyet az úriszék, mint első fokú joghatóság elé utasítani, de Bozzay János alügyész „pártfogása mellett”, vélhetően azért, hogy a falu ne maradjon ez ügyben teljesen magára, ugyanis ez a szolgáltatás ilyen formában nem szerepelt az urbáriumban.

Még 1845-ben is szembekerült egymással „Dömös helység községe” és a káptalan. A falu azért panaszkodott, mert bár

a földes uraságnak határtalan erdei vannak, a tüzelő fába annyira megszorítá jobbágyait, hogy a midőn azok az erdőre mennek, hogy nékik még csak balta kivitel sem engedtetik meg, ‘s így ezekre nézve a legfőbb nyomorban tengenek.

Dömös lakóinak a földi hatalmasságokon túl a természettel is meggyűlt a baja: a tűzvészek és az árvizek sem kímélték a falut.

1823 november 25-ről 26-ra virradó éjjel Dömösre is rászállt a „vörös kakas”. Egy hivatalos irat a következő év január 19-én a tűzvész okait, felelőseit kutatta:

Szabó Mártony egésztelkes gazdának azon házát, ahol a tűz kezdődött és amely a fölső soron mintegy középtáján fekszik a helységnek (és onnan le a mezőig ) valamint a szél fújt, mindent amit talált, templomot tornyostól harangokkal és oskola házzal elemésztetett…

15 évvel később a víz támadt Dömösre. A híres-hírhedt 1838-as, tél végi árvíz falunkon is nyomát hagyta. Az 1838-as vármegyei jegyzőkönyv is megörökítette „a lefolyó jégnek torlódása által szült hallhatatlan nagyságú Duna-árjából következett” csapást. Dömösön „ a Duna soriak hátulsó épületei az Uraság épületével együtt le vannak düledezve, innét a lakosok a magasabb fekvésű Házakba menekedtek, a Határnak Visegrád felé terjedő része jégtorlattal el lepvén, e miatt az odavaló juthatás” lehetetlen.

Dömös 1847-ben, a polgári forradalom küszöbén „rendes adófizető helységnek” bizonyult: a 39 227 forintnyi hadiadó ráeső részét megfelelően teljesítette.

Az 1848-as forradalom híre hamar eljutott Esztergomba és a megyébe: március 14-én a bécsi, március 16-án a pesti események lelkesítették a lakosságot, és március 18-án a város is megünnepelte a forradalom győzelmét. Május elsején alakult meg az állandó képviselői választmány, amely a megyei hatóságot gyakorolta. A 250 tagú testületnek Dömösről Adamka Albert jegyző és tanító, valamint Kapornai István bíró volt a tagja.

Falunk lakói joggal érezhették úgy, hogy ideje élniük a forradalom kivívta jogokkal. Ennek bizonyítéka az a levél, melyet nem másnak, mint Deák Ferencnek, az első felelős magyar kormány igazságügyi miniszterének küldtek. Panaszuk szerint az őket illető irtványföldeket kártérítés nélkül vette kezelésébe a főkáptalan. A levél írói „történelmi érvként” még a XVIII. század végének gyakorlatát is felhozták, amikor a nyitrai püspök volt Dömös földesura.

Dömös népe a szabadságharc terheiből is kivette részét: a templom harangját ajánlotta fel a nemes célra, valamint 88 nemzetőrt állított ki. Ők Esztergom vármegye 2. zászlóaljának első századába tartoztak, és főhadnagyuk Rencz Ferenc maróti jegyző volt. A megye nemzetőrei részt vettek az október 30-i schwechati ütközetben is.

Dömös jelenleg is látható katolikus templomát Erdődy Ádám püspök építtette, mint a falu földesura. Építőanyagként az egykori prépostság köveit használták fel, de már nem annak közelében, hanem a falu új helyén, a Duna egykori teraszán épült fel a „modern” Dömös leendő központjaként. Több mint 10 év alatt készült el a templom, 1733 és 1744 között. A bejárat fölött az 1743-as évszám olvasható. Boltozatos sekrestyéjébe kőkeretes ajtók vezetnek a szentélyből, illetve kívülről.

Minden bizonnyal a templommal egy időben készült el a plébániaház is. 1+2+1 tengelyes homlokzatának középrésze kissé előreugrik. A kert felől hangulatos tornác látható.

Az 1744-ben emelt kis Mindenszentek-kápolna az előző évi pestisjárvány emlékét őrzi. Építését négy dömösi lakos fogadta meg: Béres András, Horváth István, Kecskés Gábor és Ország István. Ha „az Isten a dögletességtől megtartaná a helységet”, akkor „szombat napot megtartanák: minden munkától magukat megtartóztatván.” A kis épületet a volt Szárnyaskerék Üdülő kerítése veszi körül.

A templom mellett az iskola volt a települések szellemi központja, és ez Dömösön is így volt. 1736-ban alapították, közelebbi helye ismeretlen, talán a plébánián működött. Viszont 1778-ban már Bertok György házában volt található, a későbbi épület szomszédságában.

Az iskolát – miután épülete leégett az 1823-as tűzvészben – a főkáptalan építette újjá, sőt ki is bővítette. Az utca felé két tanterem nézett, míg L alakban kapcsolódott hozzá a tanítói lakás, mellette jelentős nagyságú kerttel. Amint ma is látható, szimmetrikus elrendezésű, kilenctengelyes épületként valósult meg.

1859-ben cseréppel fedték le az iskolaépületet, míg a tanítói lakást fazsindellyel borították. Ennek ellenére az 1868. szeptember 21-i tűzvészben (amikor 21 ház pusztult el) ismét megsérült. Az újjáépítés során már mindegyik épületrészt cseréppel fedték be.

Mint az 1701-es egyházvizsgálati jegyzőkönyvből kiderül, Dömös lakosságának fele református volt. Valószínűleg a 17. század folyamán honosodtak meg Dömösön Kálvin János tanai. Az itteni gyülekezet tagjai minden bizonnyal Maróttal közösen tartották istentiszteleteiket, hiszen a szomszéd faluban már a török kor vége felé templomot emeltek a reformátusok.

1781-ben II. József kiadta türelmi rendeletét, amely biztosította reformátusok és az ortodox keresztények szabad vallásgyakorlását és a magasabb hivatalok betöltését is lehetővé tette számukra. Így ők is az ország javára fordíthatták képességeiket. Dömös és Marót korábban is egymásra utalt reformátusai 1787-től élvezhették a rendelet előnyeit. A két falu közös gyülekezetének Dienes Sámuel lett a vezetője és Budai György a „rektora”, tanítója.

Dömösön Kapornai András lett a kurátor, míg „Öreg” Pintér András, Pintér István, Szabó Márton és Fabi István a presbiterek, és Kapornai Mihály egyházfi állt a gyülekezet élén.

Bár a dömösi reformátusok Pilismaróthoz tartoztak, azért igyekeztek maguknak megfelelő iskolát és templomot létesíteni. Ez irányú kérésüket a megyei küldöttség elutasította, kicsinek találva a gyülekezetet. A következő évben megromlott viszonyuk Maróttal, mivel sokallták az ottani templom bővítésének költségeit. Ezért a nagymarosi anyaegyházhoz csatlakoztak, de a Helytartótanács visszautasította dömösi reformátusokat Maróthoz.

Végre 1851-ben iskolaépületet vettek Kapornai István és „öreg” Fabi András segítségével. 1862-től Csernák István lett a „mester”. Kezdetben itt alakították ki ideiglenes imaházukat is.

1873-ban a dömösi református gyülekezet elérte, hogy az 1868-as tagosítás során nekik juttatott területen templomot építsenek Gegus Nándor lelkész segítségével, amit 1876 november 12-én szenteltek föl.

Építéséhez Ő Felsége (I. Ferenc József), 100 forintot, a ref. egyházkerület 100 ft, Heckenast Gusztáv 50 ft összeget adott. A szomszédos egyházak és a helyi római katolikusok segélyével együtt összesen 870 ft és 61 kr gyűlt össze. Az imaház került 3564 ft-ba

A templom egyszerű épületét nem lehet építészeti stílushoz kötni, de jellegzetes – fiatornyokkal díszített – tornyával, amelyet később emeltek, hangsúlyos faluképi elem. Mivel Dömös korábbi beépített területének szélén áll, felkiáltójelként zárja a falu házainak sorát.

A Dömöst körülvevő hatalmas erdőségekből 2722 katasztrális hold volt az esztergomi főkáptalané, míg 422 hold a falué.

Mivel a falu körül kevés megművelhető föld volt, így a favágás, a fuvarozás fontos megélhetési forrás volt lakói számára.

Az 1914-ben kitört „nagy háború” a mozgósításon túl gazdasági terheket rótt Dömösre. A munkaképes férfilakosság behívása sok családot sodort a létbizonytalanság szélére, a halálos áldozatok és sebesülések pedig sokszor kilátástalan helyzetbe hozták az érintetteket.

Még messze volt a háború vége, amikor már hősi emlékmű felállításának szomorú kötelességét mérlegelték a képviselők. 2000 koronát indítványoztak erre a célra, és helyeként a falu közepén látható pincesort javasolták. A fallal összekötött pincék képezték volna az emlékmű alapját.

1922 folyamán állították fel telefonközpontot a dömösi postán. Jelentős összegbe került a községnek a nagyszámú táviratfeladás, amit nem a helybeliek, hanem az itt nyaralók okozták ezt a nagy forgalmat. Az ezzel járó telefonköltséget viszont a falunak kellett volna állni, amit a község teljesített is, hiszen Dömös „nyaralótelep” volt.

A két világháború közötti időszak Dömös történetében a falurendezés, a közművesítés és a nyaralóhellyé fejlesztés kora.

1926-ban érte el a 35 kV-os feszültségű távvezeték Dömöst, így az Esztergomi Közüzemi Rt. kérte az elektromos hálózat kiépítésének engedélyezését, amit a képviselő-testület természetesen megadott.

A vízvezeték létesítése is régi igénye volt a képviselőtestületnek, már 1924 óta szerették volna azt megvalósítani. Több próbálkozás után, 1937 végére ez a nehezen megoldódó probléma is sínre került: a Magyar Királyi Ipari és Közlekedési Minisztérium az idegenforgalmi szempontból egyre fontosabb Dobogókő vízellátását Dömösön keresztül kívánta megoldani. A vezetékek lefektetéséhez szükséges területre szolgalmi jogot kértek a községtől.

A képviselők ezt örömmel megadták, hiszen ez a terv egy csapásra megoldotta a régen húzódó kérdést.

Már 1917-ben felmerült a hősi emlékmű felállításának terve, de akkor nem valósult meg. A 30-as években újra esedékessé vált kérdés összefonódott a falu központjának rendezésével. 1933-ban a képviselők javaslata szerint az ott lévő „7 pincét egy szintbe hozni, a köztük lévő helyet feltölteni kellene, mert a mostani állapot szépnek nem mondható”. A „promonád” végül 1937-ben készült el. Itt helyezték el az első világháborús emlékművet és az Országzászlót

A villamosítás és a vízvezeték megvalósítása egyszerre volt feltétele és elősegítője annak, hogy Dömös a Dunakanyart megcélzó vendégforgalom és turizmus egyik központja legyen.

A Magyar Turista Egyesület megalakulásának előzményei is falunkhoz, illetve környékéhez kötődnek.

1888 őszén Ballagi Aladár, Téry Ödön és Thirring Gusztáv vezetésével nagyobb csoport Dömösön keresztül közelítette meg a Dobogókőt. A látottakon fellelkesülve elhatározták, hogy a „Pilis … szép vidékét be kell kapcsolni a turistaforgalomba, … és fővárosi közönség kirándulóterületévé kell fejleszteni”. Tíz évvel később báró Eötvös Loránd járt erre. Ekkor avatták fel a Dobogókőn az első turistaházat. Az új mozgalom terjedése megkívánta, hogy Dömöst a fővárosból könnyen és viszonylag gyorsan el lehessen érni. A Budapest–Pozsony vasútvonalon dr. Kőrösy László javaslatára létesítettek megállóhelyet, amit rév kötött össze a faluval.

A hajóállomást a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt alakította ki. Épülete az 1910-es évek elejéről származik, és szinte páratlan a maga nemében. Vasbetonból készült, hogy ellenálljon a gyakori árvizeknek. Lapos, lekerekített sarkú tetejével, széles keramitburkolatú áthajtójával meghatározó eleme Dömös faluképének.

A faluban három nagyobb panzió állt a hosszabb pihenésre vágyó vendégek rendelkezésére. A Bergmann-vendéglő, illetve panzió emeletes, hangulatos épülete és nagy kertje a hajóállomással szemben volt, ahol jó étterem is várta az alkalmi betérőket. A „Villasor” elején található Melizán Panzióhoz is tartozott park. Különös nevét a tulajdonos, Rencz János vízbe fulladt sógornőjének emlékére kapta, a Melisande magyarításaként. Bár két család birtokolta őket, Bergmann Lászlóné és Rencz Jánosné testvérek voltak, mindketten Zöld-lányok, és hozományul kapták a vendégfogadókat. A Schrodt Panzió az „alsórét” mellett várta vendégeit. Lakóik többnyire budapesti kistisztviselők voltak. Az MFTR is épített üdülőt, ennek épülete zárta a „felvéget”. A „Villasor” a 20. század elején alakult ki, és a Királykúti utca végén is épült néhány érdekes ház, többek között Patczenhoffer Herbert (az ácsi cukorgyár tulajdonosának) „vadászkastélya”, amit egy régi malomból alakított ki.

1939. szeptember elején a II. világháború nyitányaként kitört a német-lengyel háború. A hősiesen, önfeláldozóan harcoló lengyel hazafiak tehetetlenek voltak a nagy ember- és technikai fölénnyel nyomuló német csapatokkal szemben. A hónap közepén – az egykori Lengyelország területén élő oroszok és ukránok megsegítése ürügyén – a Szovjetunió is támadást indított az ország ellen, amely így önálló állami létét is elveszítette. A támadás után szeptember 10-én léptek az első menekülők Magyarország területére, majd 18-án a kormány megnyitotta az ország határát (a közös lengyel-magyar határt) a lengyel polgári lakosság, sőt a hadsereg még harcoló részei előtt is. Hivatalos szervezetek jöttek létre a menekültek gondozására, és a magyar lakosság is szívesen fogadta őket. Dömösre 1939. szeptember 30-án érkeztek barátként fogadott menekültek, 200 közlegény és 160 tiszt. A nagyobb épületekben, panziókban és az MFTR Üdülőben szállásolták őket el. A falu lakói közül sokan még mindmáig emlékeznek az ott tanult lengyel szavakra, népdalokra. Emléküket az általuk emelt, katolikus templom melletti Mária-oszlop őrzi. A lengyelek 1940. május 10-én hagyták el Dömöst.

1941 nyarán Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország is hadat üzent a „keleti óriásnak”. 1942-ben a II. magyar hadsereg is bekapcsolódott a nagy harcba. A Dunakanyar szép vidékéről a lehangoló Don-kanyarba is szép számmal kerültek fiatal férfiak, és nem egy közülük örökre ott is maradt. Dömösről – a teljesség igénye nélkül – tüzérként Kecskés László, Szabó Gyula, Sztancsik István és Vitéz Lajos szakaszvezető, patkolókovács járta meg az ottani poklot. Gyalogos katonaként Fülöp Lajos, Hajdú János, Kuczmann János, Karkos István, Mohácsi József, Vitéz János és Vitéz József teljesített ott szolgálatot.

A 20. század egyik legnagyobb és legértelmetlenebb tragédiája, a holokauszt, Dömöst sem kerülte el. Az okok, a haláltáborokba vezető út felvázolása sem tenné érthetővé ezt a józan ésszel felfoghatatlan szörnyűséget. Falunkban mintegy öt zsidó család élt a háború előtt. A visszaemlékezések szerint egyik család sem volt különösebben gazdag, boltjaik, vendéglőik nagyjából azonos árakkal működtek, nem konkuráltak egymással. Jól beilleszkedtek Dömös társadalmába, szerették őket a falubeliek.

1944 szeptemberétől Magyarország területére is átterjedt a háború. Dömös lakóinak először a mind gyakoribb légitámadásokra kellett felkészülniük. Szerencsére sem fontosabb ipari üzem, sem stratégiai jelentőségű közlekedési csomópont nem volt a falu közvetlen közelében, így magát a községet nem bombázták. Viszont Budapest közelsége ismét fenyegetést jelentett Dömösnek is.

A Szálasi-puccs (1944. október 15.) után Dömös, Pilismarót és Pilisszentlélek 52 évnél fiatalabb férfilakosságának fel kellett volna esküdnie a „nemzetvezető” hűségére, de erre senki sem volt hajlandó: nem folytatták az előre elkezdett esküszöveget.

Novemberben magyar rohamtüzérség telepedett le a falunkban. Az ő feladatuk általában a gyalogság védelme volt a támadás utolsó méterein, amikor a hagyományos tüzérség már nem tudott különbséget tenni ellenség és bajtárs között. Nagyobb számú német katonaság nem állomásozott Dömösön.

Jelentősebb kár nem érte a községet, de a Duna túlpartján lévő vasútállomást felrobbantották a német csapatok (nem épült újjá sohasem), és megsérült néhány ház tetőzete is.

Dömös községi igazgatása továbbra is tette a dolgát, bár képviselőtestületi ülést 1944. július 13-a és 1945. június 7-e között nem tartottak. Karácsony előtt még felmerült a lakosság kitelepítése Tárkányba.

A szovjet csapatok első hírnökei december 26-án jelentek meg a faluban. Esztergom felől jöttek néhány tankkal. 1945 januárjában – a Budapestet felmenteni kívánó német ellentámadás miatt – visszavonultak a szovjetek, és a Búbánat-völgy táján majdnem két hónapra megmerevedett a front, így hosszabb orosz jelenléttel kellett szembenézniük Dömös lakosainak. 1945 márciusában a távoztak a szovjet csapatok Dömösről, így megindulhatott a község életének újjászervezése.

A két legfontosabb kérdés az újjáépítés és a földosztás volt. Az Esztergom vármegyei Földbirtokrendező Tanács az Esztergomi Székesfőkáptalan dömösi uradalmi 8 holdas területét Dömös község birtokába helyezte. Ott házhelyeket alakítottak ki, és az elkövetkező tizenöt évben be is épült ez a terület.

1950. október 26-án alakult meg a községi tanács. Az évtized közepéig az általa tárgyalt ügyek nagy részét az adóztatás és a beszolgáltatás adta. Sok volt a központi, megyei és járási utasítás is. A község lakóinak életét jó irányban befolyásoló kérdések többnyire az „egyéb” napirendi pont alatt szerepeltek.

1956 októberének forradalma a vidéket is várakozással és reménységgel töltötte el. A falvakra hatalmas erővel nehezedő beszolgáltatás, az eleve rossz gazdasági pozícióból induló szövetkezetek „szerveztetése” arra kényszerítette a vidék lakóit, hogy otthagyva földjeiket, addigi életkereteiket, a nagyobb városokba meneküljenek. Dömös népe október 26-án a déli órákban nemzeti zászlókkal vonult fel, és a Hősök terén nagygyűlésen vett részt. Ott – többek között – visegrádi fiatalok buzdították a falu lakóit. A község lakossága egy teherautónyi élelmiszerrel segítette a „pesti srácok” szovjet csapatok elleni harcát, küzdelmét.

A 70-es évek közepétől aktuálissá vált az önálló tanács megszüntetése, illetve a Pilismaróttal közös tanács kialakítása. A közös községi tanácsok szervezése országos program volt akkoriban. Többnyire a hatékonyabb közigazgatás szempontjai játszottak ebben szerepet. Falunk tanács- és vb-tagjai előszörre nem egyeztek bele az elképzelésbe. Az ellenzők azt kifogásolták, hogy a két szomszédos falu jellege nagymértékben eltér egymástól. Dömösnek – üdülőközség lévén – mások voltak a szempontjai, mint Pilismarótnak. De ellenkezni nem lehetett, amit „fönn” elhatároztak, azt meg kellett tenni. A közös tanács székhelye Pilismarót lett, Dömösön pedig tanácstagi csoport, valamint szakigazgatási szerv működött.

Azonban a falu lakossága ezután sem nyugodott bele a döntésbe, és sok utánajárás, tiltakozás után az Elnöki Tanács 18/1983. sz. határozatának 3/b. pontja kimondta „a Komárom megyéhez tartozó Dömös községben, Pilismarót községben … [önálló] községi tanács szervezését.”

1957 elején merült fel, hogy falunkat nyilvánítsák üdülőközséggé. Az akkor működő 8 üdülő 450 pihenni vágyónak biztosította a kényelmet. Azt is szerette volna elérni a vb, hogy üdülési díjat szedhessen, de ehhez a Járási Tanács hozzájárulása volt szükséges. Végül 1958-ban az Egészségügyi Minisztérium 36320/1958. számú határozata hivatalosan is üdülőfaluvá nyilvánította a községet.

A dömösi üdülőkből egyet a SZOT, többit pedig vállalatok, cégek működtették.

A legszínvonalasabb közülük a Szárnyaskerék Üdülő volt, a SZOT fenntartásában. Ennek főépülete a falu Pilismarót felőli végén állt (és áll ma is). Télen-nyáron egyaránt fogadott vendégeket, saját sportpályája és könyvtára volt. A Szárnyaskerékhez tartozott a Vasas Üdülő a falu másik végén állt, ennek két épülete is volt. (Az egykori Bergmann és Melizán Panzió épületei.) Az egyikben 35, a másikban 33 vendég pihenhetett. A Szárnyaskerék önálló és igen jó konyhájáról látták el őket.

A vállalati üdülők közül a Terimpex a Királykúti utca végén állt (az egykori Patczenhoffer- vadászlak). Hangulatos épületében 21 vendég tölthette idejét. Az esztergomi LABOR MIM üdülője télen-nyáron fogadta a pihenni, tanulni vágyókat a Táncsics Mihály utcában. A Gépgyártó és Gépszerelő Vállalat üdülője a Pásztor János és a Táncsics utca között állt (az egykori Schrodt-villa). A Duna utcában valaha állott Turistaszálló jellegéből adódóan a „bakancsos” turistáknak nyújtotta szerény lehetőségeit. Öt szobájában elhelyezett 51 emeletes ágyával igazi tömegszállás volt. Télen is használhatták, de csak hideg víz folyt csapjaiból.

A dömösi táj, a víz, a hegyek, a kis falu házsorai, a történelmi atmoszféra a 19. század második felétől, a romantika korától a művészek érdeklődését is felkeltette. Az időnként ide látogató grafikusok és festők szívesen örökítették meg a különleges szépségű tájat.

Keleti Gusztávnak (1834–1902) a romantikus tájképfestés nagy alakjának 1867-es fametszete az első művészi értékű (és egyáltalán az első) Dömös-ábrázolás. Különlegessége, hogy a Malom-patak felől tűnik elénk az ismert környék – kissé Markó Károly Visegrádjára emlékeztetően.

Demjén Zoltánt, a Vasárnapi Újság illusztrátorát is megihlette a táj. Borongós, mégis kedves a hangulata A dömösi prépostság című festményének (olaj, 1890). Az előtérben áll a hajdani épületegyüttes bizarr alakú falmaradványa, míg a háttérben a falut és a Dunakanyart láthatjuk. Még megfigyelhető a katolikus templom eredeti barokk toronysisakja.

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy Dömös elsősorban a tájképfestők számára nyújtott és nyújt témát. Krutsay Ferenc (1868–1924) 1906-tól falunkba költözött, és rövidesen művésztársai is követték: Glatter Gyula (1886–1927) és Poll Hugó (1867–1931), akinek helyi tárgyú képei külföldre kerültek.

Krutsay több alkotása is megtalálható a Dömösi Galériában. Egyik közülük a Duna utca ma is látható házait tárja elénk az Árpád telep fölötti hegyoldalból. Másik itt őrzött képe (Dömösi hegyoldal) a Dömöst övező hegyekből feltáruló látványt örökíti meg. Itt már a templomtorony csúcsos lefedése is feltűnik.

Bánsághi Vince (1881-1960) festőművész 1941-es képe szinte dokumentarista pontossággal tárja elénk a falu házait. Azok pontosan azonosíthatók tulajdonos és házszám szerint. Főként a főutca (akkor Horthy Miklós út) és a Szent István utca házsorai figyelhetők meg a festményen.

A 20. század végén Novák Lajos (1927–1989) festő- és grafikusművész örökítette meg a dömösi tájat, a falu jellegzetes alakjait. Leghíresebb ezek közül a Dunakanyart ábrázoló rézkarca. A több változatban is fellelhető grafika a Prépost-hegyről feltáruló látványt tárja elénk. Azon a katolikus templom, a falu házai tűnnek fel, beleértve a Duna utcát is. Másik festményének is ez az utca a „színhelye”: három idős néni néz ránk, a járdán sétálva. (Hazafelé, 1983)

A 19. század végétől Magyarországon is kialakultak a közel azonos elveket valló alkotók művésztelepei. Nagybánya, Szolnok, Gödöllő, majd Kecskemét és Szentendre adott otthont képzőművészek egy csoportjának. Dömösön ilyen jellegű csoportosulás az 1950–60-as években, a volt Krutsay-villában gyűlt össze, és sokuk végleg vagy időlegesen le is telepedett a faluban. A II. világháború előtt Pásztor János szobrászművész (1881–1945) alakított ki itt műtermet. Nevét utca is őrzi. A háború után Csohány Kálmán, Domanovszky Endre, Kass János, Konecsni György, Reich Károly alkotott itt nyaranként.

Vertel József grafikusművész, egyik legismertebb bélyeggrafikusunk, 1922-ban Dömösön született. Bár Budapesten élt, de nyaralója volt itt, és szorosan vett művészi tevékenységén túl a község életében is aktív szerepet vállalt, képviselve érdekeit. Lánya és veje, Vertel Beatrix és Püspöky István – mindketten festőművészek – is gyakorta tartózkodnak Dömösön.

Novák Lajos Hódmezővásárhelyről költözött a Dunakanyar e pontjára első feleségével, Surányi Máriával. Az ő számára sem csupán „téma” volt Dömös, hanem valódi otthon. Korai haláláig sokan kedvelték mindenkivel szót értő, közvetlen egyéniségét.

Ugyancsak Dömösön telepedett le Martsa István (1912–1978) és felesége, Szűcs Ilona (1925).

Más művészeti ágak is művelői is megfordultak falunkban. 1923 nyarán Babits Mihály és felesége, Török Sophie több nyarat töltött itt Mertán János vendégeként. A plébániakertben fejezte be Kártyavár című regényét. Ittlétük alatt Kosztolányi Dezső is meglátogatta a házaspárt. Több fénykép is őrzi emléküket.

Az 1960-as években Horusitzky Zoltán és Sárközy István zeneszerző telepedett le Dömösön, majd Major Tamás színművész és a rendkívül népszerű Pernye András zenekritikus és esztéta töltötte itt nyarait. 1978 körül Goda Gábor író és felesége vásárolt házat a faluban. Ők is nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki a falu több lakójával.

Közelgő események

Nincsenek következő események.